Most, a mai nap reggelén érzem azt a bizonyos szorongást, azt a fajta szomorúságot, amit annyiszor átéltem diákként, majd tanárként is egy-egy új tanév kezdetén. Pedig már a múlt héten voltak konferenciák, megbeszélések az iskolában (melyeknek jórészt a világon semmi, de semmi értelme nem volt, minden információt közzé lehetett volna tenni interneten, vagy e-maileken keresztül, ha már egyszer az "információs korszakban" élünk), de mégis még tartott a nyár, olyan meleg volt, strandra is lehetett volna menni a konferenciák után, még hitegethettem magamat azzal, hogy még messze van szeptember 1-je. De most már nincs mese, ma már a pótvizsgák is megkezdődnek, a hétvégén is hosszú órákon keresztül gyártottam a tételeket, bütyköltem a digitális iskola tananyagát, meg a tanmenetek készítésébe is bele kellett volna kezdeni, amire már nem jutott időm. Meg kedvem sem volt hozzá, mert kevés értelmetlenebb feladat van a világon, mint a tanmenet írás. Én ugyanis még nem találkoztam kollégával, aki a tanmenet alapján tanított volna. Ha lehetett, elblicceltem a dolgot, ha nem, akkor vagy kölcsön kértem valakitől, vagy letöltöttem az internetről. De soha, de soha nem néztem bele a tanmenetbe a tanév során.

Szigorítások vannak, amelyek biztos jelei annak, hogy tovább rohad az egész rendszer. Például nem lehet már sem kölcsönkérni, sem az internetről letölteni a tanmenetet, mert a munkaközösség-vezető kitalált egy tanmenet-formátumot, amit e-mail-en keresztül elküldött, és szigorúan azt kell kitölteni. Hetekre lebontva kell feltüntetni, mit fogunk tanítani. Természetesen semmi értelme, legfeljebb a kezdő tanárok esetében, de az sem igaz, amit mondogatnak, hogy azért kell szigorúan bevasalni a tanárokon a tanmeneteket, mert ha pl.megbetegszik valaki, akkor a helyettesítő kolléga tudni fogja, mit kell neki tanítani...De ez sem így van, mert senki sem halad a tanmenet szerint, az "élet felülírja a tanemeneteket", és jó, hogy felülírja, mert ahhoz kell igazodni, ami a valóságban van, nem pedig az előre eltervezett elképzelésekhez.

Egyébként pedig nemigen fog itt senki megbetegedni, vagy ha mégis, nem megy betegszabadságra, mert a táppénz címén kifizetett pénz semmire nem elég. A tanévkezdéskor elhangzó gyönyörű szavak pedig egy lyukast garast nem érnek, mert évtizedek óta megy a szövegelés az "oktatás színvonalának emeléséről", a "pedagógusok megbecsüléséről", miközben az "oktatás színvonala" meredeken zuhan, a "pedagógusok megbecsüléséről"  pedig jobb lenne többé egy árva szót sem szólni. Szép szavak ide, gyönyörű lózungok oda, a valóságban az látszik, hogy többet kell dolgoznom, ugyanannyi, vagy inkább kevesebb pénzért, miközben egyre szigorúbban ellenőriz a munkaközösség-vezetőm, a tagozatvezetőm, az igazgatóm, az önkormányzat, a szakfelügyelet, a minisztérium, az APEH, meg a jó Isten tudja még, ki mindenki más. A kiskapuk bezárultak: régebben a gyalázatosan alacsony béremért mintegy cserébe elbliccelhettem ezt-azt, elnéztek nekem ezt-azt, most a még gyalázatosabban alacsonyabb fizetésért elvárják, hogy teljes erőbedobással dolgozzam, életemet és véremet adva a rothadó oktatásügyért. Bravó. Ha már egyszer rabszolgasorban tartanak, nem kellett volna meghagyni azokat az amúgy is szűk "menekülési útvonalakat"?     

Megjegyzem végezetül, hogy a tanév eleji szorongás elsősorban nem azért van, mert az ember beijed ettől az egész zűrzavartól, vagy az egyre inkább abszurd tragikomédia jellegét öltő oktatási rendszertől, hanem arról van szó, hogy elmúlt a nyár, jön az ősz, ilyenkor jobban érzi az ember, hogy múlik az idő. Na most, hogy mit tegyünk az öregedéssel szemben, arra nézve a filozófusok és költők jó tanáccsal szolgálnak. Én magam hányszor, de hányszor magyarázgattam Berzsenyi elégiáit (a Levéltöredék barátnémhoz is az idő múlásáról szól, illetve arról, mit tegyünk azzal szemben), igaz, Berzsenyi a "szelíd szerelem hamvadó szikrájával", meg "bús melanchóliájának szomorgó nótájával" vígasztalta magát, de a bölcs görögök sem tudtak okosabbat mondani, bár a legtöbben közülük (Alkaiosz például), a "szelídséget" nem emlegették, ezzel szemben hangoztatták viszont a bor jótékony hatásait. Catullus római költő pedig még tovább ment, és Lesbiának azt mondta, "adj csókot még, több százat és ezret", "az ostoba öregek pedig irigykedjenek csak".

A magam részéről annyit mondhatok, hogy a "szerelem hamvadó szikrájától" óvjon meg az Isten, és akkor nagyobb baj nem lehet.      

Prédikátor