Immár több mint három hónapja (!) zajlanak a diáktüntetések Chilében. A lányok és fiúk kitartónak tűnnek, és a jelek szerint eszük ágában sincsen abbahagyni a demonstrációkat és hazamenni. De hát mit akarnak tulajdonképpen? Nos, követeléseik tanulságosak lehetnek idehaza is. Legfőképpen azt szeretnék, ha az állam nagyobb szerepet játszana az oktatás terén. Korlátoznák a minél nagyobb profit elérését célul kitűző magánegyetemek számát, amelynek következtében jelentősen csökkennének a borsos tandíjak az egyetemeken. Magyarán: a chilei ifjúságnak elege van abból, hogy a tanulás egyre inkább pénzkérdéssé válik. Egyes ifjúsági szervezetek az oktatás teljes ingyenességét követelik. A demonstrálók feltétlenül el szeretnék érni, hogy az állam többet költsön oktatásra, főleg a felsőoktatásra: jelenleg ugyanis Chilében a GDP 4,4%-át fordítják az iskolarendszer fenntartására. (Az ENSZ ezzel szemben 7%-ot javasol a kevésbé fejlett országok számára.) A különböző felmérések (így pl. a PISA felmérések) arra utalnak, hogy a chilei oktatási rendszerben a szegények súlyosan hátrányos helyzetben vannak. Mario Waissbluth oktatási szakértő „iskolai apartheidnek” bélyegezte az ország tanintézményeiben uralkodó állapotokat.
A diákok annyit már elértek, hogy távozásra kényszerítették Joacquin Lavin oktatási minisztert. (Az utód Felipe Bulnes, Lavin pedig tervezési és fejlesztési miniszter lett.) A kormány eddig már két javaslatcsomagot is kidolgozott a válság megoldása céljából, ám a diákmozgalom vezetői elutasították a kabinet előterjesztéseit. Magyarországon, ha valamely foglalkozási ágban dolgozók tüntetnek, vagy sztrájkolnak, a közvélemény általában ellenük fordul, mert „megzavarják az emberek nyugalmát”. Nem így Chilében. A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a lakosság 72%-a támogatja a diákok követeléseit. (Ami persze nem csoda, végtére is a legtöbb esetben a szülőknek kell kifizetniük az oktatás egyre jelentősebb költségeit.)
Az elmúlt három hónapban voltak olyan megmozdulások, amelyeken több százezer diák vett részt. Több (esetenként száznál is több) tanintézményt elfoglaltak, lehetetlenné téve a tanítás megkezdését. A megmozdulások helyenként erőszakos jelleget öltöttek, ugyanis a rendőrség könnygázgránátokkal és gumilövedékekkel próbálta meg szétoszlatni a tüntető fiatalokat. A diákok elszántságát jelzi, hogy többek közülük éhségsztrájkba kezdtek. Három fiatalt, akik egy hónapja nem vettek magukhoz ételt, a napokban kórházba kellett szállítani. Jelenleg 30 diák folytat éhségsztrájkot.
„Mi mindnyájan szeretnénk, ha az oktatás, az egészségügy és számos más dolog is ingyenes lenne, de mindenkit emlékeztetnék arra, hogy az életben semmi sincsen ingyen. Valakinek fizetnie kell” – jelentette ki Sebastian Pinera chilei államfő. Ismerős érvelés, nálunk ugyanezt tömörebben úgy fogalmazzák meg, hogy „nincsen ingyen ebéd.” Tényleg nincs. Csakhogy fizetünk adót (nem is keveset), és fenntartunk egy államot, melynek feladata lenne, hogy biztosítsa az oktatást minden egyes gyermek számára. Nem lehetne megtalálni a középutat a pénz mindenhatóságára épülő kapitalista és a fenntarthatatlannak bizonyult szocializmus oktatási rendszere között?
Prédikátor
