Ma van a szünet utolsó előtti napja – hiszen a szombaton, vasárnap nem számít, hétfőn pedig már „be kell menni az iskolába”. Egyelőre fogalmam sincs ugyan, hogy lesz-e egyáltalán állásom, meglesz-e a kötelező óraszámom, mint ahogyan arról sincsen a leghalványabb sejtésem sem, hogy melyik osztályokban fogok tanítani. Mert persze normális körülmények között azt feltételezné az ember, hogy továbbviszem a tavalyi osztályaimat – de hát a magyar oktatás világában már régen nincsenek „normális körülmények”. Lényegében bármi megtörténhet.
Régóta gondolok arra, hogy talán jobb is lenne, ha tényleg elbocsájtanának, mert akkor kényszerből bele kellene vágnom valamibe, és más területen kellene kipróbálnom magam – viszont önként nem merem megtenni ezt a végzetesnek tűnő lépést. Mert hol tud manapság elhelyezkedni egy kirúgott vagy a saját akaratából „pályát módosító” tanár? Lehetek esetleg biztosítási ügynök, mint azt annak idején Magyar Bálint ajánlgatta? Vagy tárt karokkal fogadnának az APEH-nál, mint adóellenőrt? Netán el lehetne helyezkedni, mondjuk a Tescoban vagy az Aushcanban, pénztárosként? Remek kilátások. Ja, és el ne felejtsem még, hogy természetesen jogom van vállalkozást is indítani, ami a tanári pályán eltöltött évek alatt felhalmozott jövedelmemből nyilván gond nélkül menni is fog. És végül, de korántsem utolsó sorban, ne vessük el az „el lehet innen menni” lehetőségét sem.
Hogy az abszurditás még teljesebb legyen, elárulom, hogy a „pályamódosítás” már régebben megtörtént, csakhogy az ilyesmi jó ideje nem úgy zajlik, hogy az ember egyszerűen csak otthagyja az egyik foglalkozását, és belekezd egy másikba. Nem. Hanem párhuzamosan kell gyakorolni két, sőt akár három „hivatást” – és nem azért, mert „nem tud az ember dönteni”, hanem a megélhetés kényszere miatt. Szégyen vagy büszkeség, nem tudom, de bevallom, nekem voltaképpen három állásom van: sok-sok évvel ezelőtt kitanultam a levéltáros mesterséget, továbbá hébe-hóba újságíróként is ténykedem, és mindezt a tanári munka mellett gyakorolom – iskolai igazgatóm, sőt kollégáim közül a jómódúak nem értik, miért vagyok sokszor fáradt, és miért nem készülök el határidőre a tanmenetekkel, és miért hanyagolom az adminisztrációs munkát. Néha megpróbáltam elmagyarázni nekik. A válasz általában az volt, hogy „nem kötelező tanárnak lenni”. Tényleg nem.
Prédikátor
