Először is, amióta az eszemet tudom, gazdasági válság van. Én még emlékszem az 1973-as olajválságra, mely egy idő után „begyűrűzött” a szocializmus paradicsomi világába, majd jött az 1979-es „ár-és bérrendezés”, azután kezdetét vette a „reformok” időszaka, majd az 1985-ös pártkongresszus következett, amikor is „megszorításokat” jelentettek be, de hiába, mert mégis csak beállt a csőd, de azért a „szocializmus megújítása” sem maradt el, amit Grósz Károly vezényelt volna le, aki többször is beígérte, hogy „két-három nehéz év következik, azután jobb lesz”. Nos, a „két-három nehéz év” valóban eljött, jobb azonban soha nem lett. Igaz, a rendszerváltás után állítólag megúsztuk a „sokkterápiát”, de az egekbe szökött az infláció, tömegessé vált a munkanélküliség, és „privatizáció” címén felszámolták a magyar ipart. (Mi történt volna vajon, ha még sokkterápia is van?) 93-94-re állítólag megint csődhelyzet állt be, visszajöttek a „reformkommunisták”, 1995-ben nyakunkba sózták a Bokros-csomagot, jött a Fidesz, amely előbb-utóbb, ha nem is ismerte be, de szintén „megszorított”, vagy ahogy szépen mondták, „felelősen gazdálkodott”, és „visszafogta a költekezést”.
A legjobb, ami évtizedek óta a közalkalmazottakkal és köztük a tanárokkal történt, az a 2002-ben bejelentett 100 napos program volt, amikor is a béreket – legalábbis papíron – jelentősen megemelték, rövidesen azonban arról tájékoztattak bennünket a tudós közgazdászok, hogy a gazdaság a közalkalmazotti béremelés miatt van megint csőd közeli helyzetben. Medgyessy bukott, jött Gyurcsány, a 100 lépés programjával, amivel „elodázta” a „reformokat”, de 2006 után a „konvergencia program” révén „mindent helyrehozott”, de hiába, mert a „megindult gazdasági növekedést” megakasztotta a 2008-as "gazdasági válság", ezért megint „megszorításokra” volt szükség, de a Gyurcsány helyére lépő Bajnai vezette kormány a „válságot szakértő módon kezelte”.
Majd következett a kétharmados többséget megszerző Fidesz, közölve, hogy az „új kormány súlyos örökséget vett át” (vajon létezik olyan kormány a Földön, amelyik nem vesz át "súlyos örökséget" az elődjétől?), ezért sem a tanárok, sem senki más béremelésre ne is számítson. A józanabbak már régóta nem is számítanak itt semmire. Most pedig megint válság van, „újra kell gondolni a büdzsé számait”, ami teljesen nyilvánvalóan annyit jelent, hogy még kevesebbet költenek az oktatásra (egészségügyre, kultúrára, szociális ellátásokra, stb.), vagyis tanárokat bocsátanak el, és újabb iskolákat zárnak be. Aki szerencsétlenségére az oktatás világában töltötte el az elmúlt két évtizedet, az pontosan tisztában van azzal, hogy ha „megszorításokra” vagy akár csak „felelősebb pénzügyi politikára” van szükség, akkor az iskoláktól pénzt vesznek el – annak ellenére, hogy – mint azt annyiszor hallhattuk a politikusok szájából – az „oktatás stratégiai ágazat”.
Nyilvánvalóan az életnek nem normális állapota a „válság”, ilyen nincs, de ha mégis van, akkor azt mondom, valakik itt szórakoznak velünk, és alaposan átvágnak. De tőlem, mint „tisztességes pedagógustól”, aki kizárólag a "gondjaira bízott gyerekek érdkeit tartja szem előtt", mégis azt várják el, hogy alkalmazkodjam az éppen aktuális „megszorításokhoz”, vagyis ne hőbörögjek, magyarán fogjam be a pofám, ha pedig valami nem tetszik, mehetek Isten hírével. Úgyis sok a tanár, mi szükség van éppen énrám?
Prédikátor
