Évről évre semmi sem változik, két dolgot kivéve: az egyik az, hogy a tanárok egyre jobban félnek a munkanélküliségtől, a másik pedig, hogy egyre jobban félnek az anyagi ellehetetlenüléstől. Egyébként köszönjük szépen, azért valahogy csak elvagyunk, mi, pedagógusok. Ami konkrétan engem illet, nem tudom, lesz-e még állásom szeptemberben, azt viszont biztosan tudom, hogy a fizetésem egyetlen petákkal sem lesz több, miközben az árak az egekbe szöknek. De mindez megint csak nem új, minden tanévkezdés előtt ugyanez az érzés tölt el (és kollégáim jó részét is hasonló érzések töltik el). Legfeljebb annyi a változás évről-évre, hogy a „helyzet fokozódik”.
Mármost ilyen körülmények között elvárható-e a tanároktól, hogy elmélyüljenek az új felsőoktatási vagy az új közoktatási törvénytervezet részleteiben? Elvárható-e a teljes bizonytalanságban tartott és súlyos anyagi gondoktól gyötört pedagógusoktól, hogy javaslatokat fogalmazzanak meg az új „nyelvoktatási stratégiával” vagy éppen az érettségi és felvételi rendszerben tervezett változtatásokkal kapcsolatban? Egyébként pedig a tanárok többsége – főként azok, akik hosszú éveket töltöttek el a katedrán – halálosan unja a minden egyes tanév elején beharangozott „reformokat”. Ha csak az elmúlt húsz esztendőt nézzük, hány új közoktatási, felsőoktatási törvénytervezetet, hány új nyelvoktatási stratégiát bocsátottak „társadalmi vitára”, és hány alkalommal jelentették be az érettségi rendszer kisebb-nagyobb változását? A tanárok nagy része legyint már mindenfajta „reformra”, mivel meg van győződve arról, hogy bármiféle új törvény is születik, a következő kormány – vagy még a most hivatalban lévő kormány – előbb-utóbb úgyis hatályon kívül helyezi.
Az „átlag” magyar tanár stratégiája tehát, akár csak a megelőző években, tanévkezdés előtt, most is a következő: meg kell próbálni valami normális (vagyis nem tanári) állást találni (amire persze roppant kicsi az esély, mivel a normális állások száma is vészesen fogyatkozik). Ezért az ember augusztus 20. után, mindenféle előzetes koncepció, elképzelés nélkül bevonul a munkahelyére, szépen meghúzza magát (a vérmesebbek be-beszólnak néha, amivel csak maguk alatt vágják a fát), és „a majd csak lesz valahogyan” álláspontjára helyezkedve megpróbálja túlélni az elkövetkező napokat és heteket. Hónapokat és éveket már nem mondok, mert nincs az a pedagógus ma Magyarországon, aki akár csak halványan is sejtené, mi lesz vele néhány hónap és főleg néhány év múlva. Előre tervezni ezen a pályán (vagy ebben az országban, ebben a világban) semmit sem lehet. Pedig ha van hivatás, mely nem gyakorolható az előre tervezés, előre gondolkodás nélkül, az éppen a tanítás lenne. Elkeserítő ez az egész.
Prédikátor
